Kellemetlen Rendszerhiba

Beszálltam a metróba... Sosem szerettem ezeket a föld alatti, féregjáratban közlekedő, gilisztaszerű lélekvesztőket. Meglehet, van bennem egy kis klausztrofóbia. Hiányzik a látványa a világnak, hisz csak a sötétségben gyönyörködhetek, ha kinézek az ablakon. Szinte üres a szerelvény. Egy göthös vén néni, egy szerelmes pár... Egy kisfiú, és Én. Ennyien vagyunk csak. S végre megszólal a szigál, bezárulnak az ajtók, s meglódul velünk a világ. Gyorsan haladunk, szinte látom, ahogy a sötétséget lesem, hogy suhannak mellettünk a nem létező fák. Megállunk. Se fel, se le... És aztán újra elindulunk. Két megállóval később búcsút kell hogy mondjon tekintetem a búsképű fiúcskának, s nem sokkal később a szájánál összenőtt sziámi ikerpárnak is. Ketten maradtunk. Lassan felállok. Most jön az én megállóm...Vagy mégsem? Számomra ismeretlen, vakító fehérségű térbe gurulunk be, s egészen furcsa érzések kerítenek hatalmukba.
-"Purgatórium"
Csendül fel egy kellemesen búgó női hang. A nénire nézek, de ő már nem figyel rám. Csoszogós, vén léptekkel indul kifelé az ajtón, s én attól félek, még a végén rázáródik, ha nem siet.
-Tessék várni, segítek...
Óvatosan megfogom hátulról tőlem távolabb eső könyökét, s gyengéden, hátulról karolva segítem ki a járműből. Azt hinném, lesz időm visszaugrani, de tévedek... Ahogy megfordulok, az átlátszó ajtók némán csukódnak be előttem... Hisz ez lehetetlenség! Dörömbölök az ajtón, de a rozoga metró lassan elvonszolja a kezem alatt lomha fémtestét... Hátrapillantok a vállam felett. A néni már sehol... S most egy pillanatra vissza az alagút felé. Nincs sehol... Hová tűnt? A francba!
-A francba!
Adok hangot is a véleményemnek. Most mi lesz...? Hol vagyok...? Tétován botorkálva indulok meg a falatlan fehérségbe, emberek után kutatva. Rövid bolyongás után felhangzik a szinte már jól ismert hang.
-Üdvözöljük! Ön jelenleg a Purgatórium területén tartózkodik. A könnyebb ügyintézés érdekében kérem fáradjon valamelyik ablakunk elé, és várja ki a sorát. Ha ön már beszélt munkatársunkkal, s kirendelt felügyelője már a szárnyai alá vette, úgy önnek könnyű a dolga, hisz egyenes az útja leendő lakhelye felé. Persze a kérdés csak az: "Lefelé, vagy Felfelé tetszik?"
Biztos csak álmodom... Ez csak egy rossz álom lehet... Szinte észre sem veszem, s hirtelen két sor között találom magam. És mennyi sor van még! No és mennyi ember...! Ilyet is csak én tudok kitalálni...
- A fene se fog várni...
Morgom magamban, s elindulok az egyik sor mentén. Csak megyek és megyek, s mintha soha nem akarna vége lenni... A vicces pedig az, hogy minnél előrébb haladok, annál érdekesebbek a figurák, mind mintha egy színházi darabból bújtak volna elő. Végre meglátom a sor elejét. Itt fut össze minden kígyózó embertömeg, s tömörül szoros összességbe.
-Elnézést, bocsánat... Köszönöm... Bocsi...
S bár meglehet, arcátlanság, én mégis előrefurakodok.
-Jó napot, kérem. Csak azt szeretném megérdeklődni: Ez ugye csak valami rossz álom?
-Nem, kedvesem. - Feleli az angyalhajú hölgyemény, széles, jótékony mosollyal. - Ez a Purgatórium. Itt derül ki, ki az, aki fentebb költözhet, és ki az, akit már várnak az alagsorban...
Nem tudni miért, lehet, hogy megőrültem, de nevetnem kell...
-Nem, az nem lehet. Nem érti. Én most leszek 17. Előttem az élet. Gyereket akarok szülni, férjhez akarok menni, élni akarok. Ez csak egy tévedés lehet. Én csak felszálltam a metróra. A néni le akart szállni, én pedig csak segítettem neki...
-Márpedig, ha itt van a Kisasszony, annak oka is van. Nem érzett tompa fájdalmat, ütést vagy egyéb hasonló, halálra utaló okot?
-Nem! Mondom, hogy nem érti! - Kezdett kibújni belőlem rosszabik felem. A kezem remegett, nem tudtam, mire véljem ezt a bánásmódot. Igazából véve már túl kedves is volt. Tisztítószer reklámban éreztem magam, szinte már fájt ez a fehérség.
- Nem! Engem már várnak egy találkozón... Nem érti? Nem érti... A nevem Zaphira Saige. Biztos van valami nyilvántartása... Nem nézne utána? Nézze csak meg... Könyörgöm... Magának ez úgyse fáradtság...
-Rendben van. - Egyezett bele széles mosollyal, majd egy nem létező tabulátoron kezdett pötyögni. Szinte ámulatba ejtett, mikor jóságos arcáról leolvadni láttam a mosolyt.
-Úgy látom, nincs sehol. Várjunk csak! Oh! Csak nem? Ilyen, a nyilvántartás szerint már több, mint ezer éve nem történt. Nagyon sajnálom... Úgy látszik, hiba csúszott a rendszerbe...
S ekkor, most először végre engem nézett tiszta, angyali kék szemeivel.
-Sajnálom...
Ezzel a nem létező billentyűzet mellett felvillanó, talán szintén nem létező piros gombot vette keze alá, s megnyomta... Körülöttem pedig elsötétült a világ...

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.