Gábriel, a szívetépett angyal
Csak az törheti meg a jeget,
Ki meglágyítja a kemény szívet.
Kóborgó lélek az erdő mélyén,
Ott áll a szakadék szélén.
Nézi a mélységet, várja az űr,
Szíve többé már semmit sem tűr.
Kitárja karját, átöleli a sötétet,
Megkísérti most az öröklétet.
Nem bízik Istenben,
Rá mondhatnád: Mocskos hitetlen.
Gaia Földanyához igyekszik ő,
A büszke természetszerető.
Leveti magát a mélybe,
Csukott szemmel száguld a sötétbe.
Közeledik, érzi már a föld illatát,
Halkan puffan, nem hallja már a szél dalát.
Mohaágyon ébred, hajában falevelek,
Megint múltjával álmodott, s nem véled.
Régvolt fehér szárnyai kopottak,
Az esőcseppek az ágakon kopognak...
Lassan feláll, nagyot nyújtózkodik,
Tudja, hogy mennie kell, bár tartózkodik.
Felsóhajt, majd az égre tekint...
Kitárja szárnyait Gábriel, és elrepül megint.
Elendril Regulus
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés