Az Özvegy csókja

Fekete ruhám uszája
Temető mocskát összekuszálja.
Fekete fátyol rejti arcom,
Tekintetem kedvesem sírjára fordítom.

Itt nyugszol hát, életem kedvese,
Csókodat nem érezhetem mostmár, sohase.
De követlek majdan majd a sírba,
Üdvözölve megyek majd, s nem sírva.

Bár láthatnálak mégegyszer,
Még akkor is, ha más lennél is, nem ember.
Hulla csókod magával ragadna,
S örök álmokba taszítana.

Örök álom, édes álom,
Szerelmemet nem találom.
Merre vagy te édes lélek,
Nem talállak, nem is lellek.

Felébredek, sírján fekszek,
Az emberek mind elmentek.
Hideg van és nagyon fázom,
Fátyolomat sem találom.

Érzem, rohadt kezét fogom,
Szorítja kezem, szorítja nagyon.
Nem enged el, kéri, hogy segítsek,
Szabad kezemmel kaparni kezdek.

Ohh igen, ez már az arca,
Sírontúli szépség takarja.
Szemgödrében féreg mászkál,
Mégis szebb Ő a halálnál.

Fölé hajolok, nézem oszló arcát,
Majd egy csókkal jutalmazom emberi szépségének báját.
De nem csókol vissza, hisz csak egy tetem,
Mégis Ő lesz örökkön-örökké az Egyetlenem.