Szerelmesek voltak ők,
Igazi, lángszívű szeretők.
Két gyermek, ki hamar ért felnőtté,
Két szív, mit a szerelem tett örökké.
Szerelmük egy bálban lobbant fel,
Életük továbbja ott dőlt el.

Pár óra volt csupán,
Csók csattant a csók után.

Fölöttük ott lebegett már a Sors keze:
Véred ellenségének nem lehetsz szerelmese.
Ők mégis ígéretet tettek,
ígéretet, mit hű szerelmes meg nem szeghet.

Házasságra jutottak végül,
Júlia Rómeóhoz ment feleségül.
Lett volna más is,
Az anyja által kinézett ifjú, szép Páris.
Júlia könyörgött, szenvedett,
De a döntéssel többet nem ellenkezhetett.

Esküjét szörnyű hír árnyékolta be:
Tybaltja meghalt, Rómeó ölte le.
Mercutió barátját bosszulta meg,
S most: Mantovába száműzetett.

E titkos, tilos szerelem veszélybe került hirtelen.
Gyorsan kell az esküvő, enyhíteni a szíveken.
Tiltakozásnak helye nincs,
Páris bizony drága kincs.

Júlia Lőrincz baráthoz el:
Isteni, megváltó ötlet kell.
Hosszas tanakodás után végül hazatért...
Ágyába dőlt, majd álomba alélt.

Rómeóhoz épp tartott az üzenet,
de késő volt, a hírrel barátja lepte meg.
a Dühöngő ifjú halálért esedezett,
Halálért, mely kedvese karjába vezet.

Rómeó idő előtt itta meg mérgét,
Mérgét, mely megmételyezte szívét.
Szegény Júlia, kriptájában ébredve...
Szerelmesét látta maga mellett, holtan megpihenve.
Belülről a kín szagatta,
de tőre végül megnyugtatta.

Ott feküdt aztán a két szerelmes,
Egymás karjaiban, engedelmes...

S bár nem tudták, mit tesznek ezzel,
történetük immár egyidős a szerelemmel...