A véletlen közrejátszott...
Gyönyörű, verőfényes délután volt, mikor Emily a gyerekekért indult. Már előre eltervezte, mi lesz a mai program iskola után, milyen játékkal is fogja lekötni Lilyt és Petert. Nyomdázni fognak majd, azt úgyis mindketten annyira szeretik. Akár nyakig festékesek is lehetnek, nem számít, a szüleik úgysem tudnak sosem róla, mert a jó Emily dadus mindig rendet rak utánuk.
Ahogy az iskola felé tartott, megannyi gondolat cikázott a fejében. Mindig attól félt, hogy Petert elkapják a nagyobbak és holmi zsebpénz vagy uzsonna ügylet miatt csúnyán megverik. Lily pedig... Ő csak Lily. A nagyszájú, pletykás kis Lily, aki néha egész olyan, mint valami kismajom. Ragaszkodó, olykor már-már szinte teljesen levakarhatatlan kicsi lány.
Ahogy így gondolkozott, lassan az iskola hatalmas és szigorú vaskapujához ért. Kicsit félszegen, a többi dada tekintetétől kísérve beljebb merészkedett az udvarra, kezét összekulcsolva hasa előtt. Nem szerette, ha nézik, és bele se mert gondolni, mi lesz, ha kiderül, hogy a kicsik valami galibát csináltak, mert akkor úgyis a többi gyerekvigyázóval keveredik először balhéba. Volt már példa rá, hogy Betsy és Missy dadája egymásnak esett, mert az egyik kislány ellopta a másik babáját. Külső szemlélőként humoros jelenet volt, de nem szívesen vett volna részt benne.
Szokatlan volt azért még mindig ez az új helyzet, pedig Peter és Lily már majdnem egy egész éve elkezdték már az iskolát. Most már nem csak játszani kellett délutánonként velük, hanem figyelni, hogy gondosan megoldják a házi feladatot és hogy reggel is minden a táskájukban legyen, mire felébrednek. Ez persze Emily dolga volt mindig is, mert a gyerekek szülei ritkán jártak otthon, azt is általában éjszaka vagy a kora hajnali órákban. Nagy esemény volt, ha a két társaság hosszabb ideig együtt maradt. Talán ezért alakulhatott ki az anyai érzet benne, mert nem a szülők nevelték a gyerekeket, hanem ő egyedül, mindenféle segítség nélkül.
„Ahogy így maga elé tekintett, hirtelen felrémlett előtte egy régi emlékkép. Az ágyában feküdt, odakint pedig vihar tombolt. Legszívesebben a gyerekszobában ült volna, a kicsik mellett, de szokniuk kellett, hogy nincs mellettük mindig felnőtt. Már épp, hogy álomba merült volna, mikor halkan nyikordult az öreg ház azon ajtaja, ami az ő szobájába engedett utat. Sietve felült, és látta, hogy a félhomályban két kis alak támolyog befelé.
‒Anyu? ‒ cincogta egy vékonyka hang.
‒Tessék? ‒ felelte némi tétovázás után Emily.
‒Úgy félünk...‒ felelte a kis Peter álmos, ám riadt hangja. Persze a lány nem mert nekik nemet mondani, így egy halk, beleegyező hümmögést hallatott. A testvérpár újult lelkesedéssel mászott mellé két oldalről és jól odafúrták magukat a biztonságot adó meleg test mellé. A kicsi lány átkarolta derekát, apró keze belemarkolt a hálóruhába és nagyot szuszogott. Hosszú csönd következett, majd végül a másik oldalról egy halk nyiffanás, majd egy alig hallható mondatocska.
-Jó éjt, Mami!”
Aztán hirtelen szertefoszlott a kép és ő újra ott állt az udvaron, teljesen elszigeteltnek érezve magát a többi nemtörődöm nevelőtől, és az órájára pillantott. Két perccel múlt fél három, és a gyerekek késtek... A tanárok mindig ilyenkor engedték ki őket, és nekik, dadáknak és gyerekcsőszöknek itt kint kellett megvárni őket. Már rég itt kellett volna lennie a két csöppségnek. Talán bent tartják őket, mert rosszak voltak? És mi van akkor, ha hamarabb engedték el őket? Persze tudta jól, ez butaság. Kíséret nélkül soha nem engedték volna ki őket. Talán elkallódtak? Kimásztak a szünetben az iskola rácsain át, mikor senki nem figyelt rájuk és világgá is mentek? Nem, az teljességgel lehetetlen, ennyi felügyelet mellett.
Emily, ahogy ezt gondolta, idegesen tördelni kezdte a kezét, mert rossz előérzete támadt. Érezte, hogy a gyomra apróra zsugorodik össze, és ez a szorítás úgy fájt neki, mintha hasba vágták volna... Mintha csak a sajátja lenne ez a két kis rosszcsont. Nem bírná elviselni a hiányukat. Pedig tudta jól... Nem lehet mindig mellettük, mert a gyerekek egyszer felnőnek... S egy idő után majd őrá is rátalál a Nagy Ő, akkor pedig nem vigyázhat többé ezekre a gyerekekre, mert már lesznek sajátjai. Most még fiatal, szinte a nővérük lehetne... Igaz, hogy kötelességtudó , de talán túl aggodalmas a korához képest... De hát ezek a csöppségek olyanok , mintha a saját gyermekei volnának. Bármit megtenne értük.
Ahogy így gondolkozott, már hallani is lehetett a dübörgést, s a hirtelen kirobbanó bejárati ajtón kihömpölygött a zajos gyerektömeg. A két barna hajas fejecske hamar megtalálta őt a tömegben. Lily szinte azonnal felcsimpaszkodott a nyakába, míg Peter a labdáját markolászva próbálta körbeérni nevelőnője vékony derekát is. Nem tette volna le kedvenc játékát a világért sem.
‒ Mi volt ma az iskolában? ‒ kérdezte Emily nagy mosollyal. Gondoskodott róla, hogy a kislány kényelmesen üljön bal karján, míg a jobbjával a fiúcskát karolta át oltalmazón. így indultak el a többiek mellett, egyenest hazafelé.
‒ Képzeld, Missy azt mondta, hogy a papája vett neki egy kistestvért, és azt hitte, mi elhisszük, de ez butaság, mert a gólyát nem lehet lefizetni, igaz? ‒ ecsetelte hevesen és kissé pösze módon a testvérpár lány tagja, aki eközben szokásához híven Emily göndör fürtjeit próbálta még gyűrűsebbé bodorítani mancsos kezével.
‒ Dehogynem! Csak elég békát kell neki adni. Ha Missy apukájának sok zöldhasúja van, akkor azok mind békák, nem? - vágott vissza rá Peter határozottan, mint aki mindent tud a világ dolgairól. Talán pont így is gondolta.
‒ Hát te meg hol hallottál a zöldhasúakról? ‒ kerekedett ki a Dada szeme, és kíváncsian tekintett le a kisfiúra, mikor megálltak egy piros lámpánál.
‒ Hát... Maffiázós filmekben, abban! Szerethetik a békákat, mert folyton csak arról beszélnek és mindenki csak olyat akar rabolni... Mossák is őket, hogy jó tiszták legyenek!
‒ Hmm. Azért én elárulom nektek, hogy a gólyára nem szabad csak úgy megparancsolni, mikor és milyen babát hozzon, mert ha így lenne, nem lenne meglepetés, amikor megjön, s az sem, amit hoz, úgy bizony... Szóval nem érdemes holmi békákat összefogdosni, hogy elintézz magadnak egy öcsikét vagy egy hugicát. Jön az magától is, ha eljön az ideje.
‒ Hűűű... ‒ válaszolták szinte kórusban, áhítattal, majd Lily hirtelen felsikkantott.
‒ Fagyi! Emily, nézd, fagyi! Ugye kaphatunk fagyit?
‒ Igen, Emily, kéééérlek, olyan jók voltunk. Én és Lily kaptunk két piros pontot is, olyan szépen megírtuk a házi feladatot...
‒ Hát, ha így áll a helyzet, lehet róla szó... ‒ bólintott a lány, majd óvatosan letette a karján ülő gyermeket, hogy átvágjanak a zöldre váltott lámpán, egyenesen a standos bódéhoz. Ahogy odaértek, Emily meglepődve tapasztalta, hogy annyira elmerültek az élet kérdéseit feszegető dolgokban, hogy több zöldjelzésről is lemaradhattak, mert a többi iskolás már nem volt sehol. Talán már rég haza is értek, hisz mind itt lakott a környéken.
A bódéhoz érve szintén meglepve tapasztalta, hogy sort se lát... Pedig verőfényes májusi délután volt.
Az árus mintha eltűnt volna, de a háttérből hallani lehetett, ahogy a fagyasztóládánál pakolássza ki-be a teli dobozokat. Nem ők voltak az egyetlenek, akik a forgalmas út mellett beálltak a sorba. Előttük egy férfi várakozott, aki az érkezők zajára meg is fordult, s meglepődve tekintett a nőre és az őt kísérő két csöppségre.
‒ Szép napot! ‒ köszöntötte őket határozott hangon, s Lilynek külön mosollyal is kedveskedett, mert az olyan nagy csodálkozással emelte rá zöld szemét.
‒ Szervusz, kislány!
‒ Csókolom... ‒ válaszolta a megszólított félszegen, Emily háta mögé bújva. Ezt persze a lány nem érthette, de el is felejtett köszönni, ahogy belemerült azokba a furcsa arcvonásokba.
A férfi egyértelműen jóképű volt, magas homlokkal, markáns állal, furcsa, vízkék szempárral és fekete, dús hajjal. Más esetében szívdöglesztőnek hatott volna, de a dada ellenállt. Ahogy így szemlélte a férfit, szinte meg se hallotta, ahogy az megszólalt.
‒ A maga gyerekei?
A különös révületből épp csak felocsudó lány kissé megilletődve így felelt:
‒ Tessék?
‒ Azt kérdeztem, a maga gyerekei? ‒ meghatározhatatlan arckifejezése volt.
‒ Ööö... Nem. De mintha csak a sajátjaim lennének, nem bírnám elviselni, ha bármi történne velük... Tudja, hogy van ez. ‒ felelte kissé felbátorodva.
Az ezt követő nyájas, talán túlságosan is kedvesnek ható mosolyt látva hirtelen furcsa szédelgés vett rajta erőt. Egészen olyan, mint amit az iskola udvarán érzett, mikor a gyerekek nem jöttek ki a megszokott időben. Csak talán még annál is erősebb volt ez az érzés. Biztosabb fogást keresett Lilyn és Peteren, de Peter esetében nem talált semmit...
Baljós érzete támadt. Riadtan fordult körbe, s ekkor meglátta, hogy a kisfiú az úttestre gurult labdát próbálja felkapni, egyre ügyetlenebben, mert annyira próbált sietni szegény, hogy zavarában mindig elejtette. Emily ekkor vette észre, hogy egy autós közeledett az úttesten, egyenesen a gyermek felé, aki nem látta a szerencsétlen kisfiút, mert épp nem az utat figyelte...
A dada megdermedt. Pedig tudta, ha nem ér oda időben, akkor megelőzi az autó és ha ez megtörténik, akkor aztán mindennek vége. Nyirkossá váló keze lassan elengedte Lilyt, és érezte, ahogy minden lelassul körülötte. Minden egyes izgatott szívdobbanást hallott, amit az ő izgatott kis szíve kalapált, ahogy elindult a gyermek felé. Futott, de úgy érezte, mintha ólomsúlyokat raktak volna rá, minden erejére szüksége volt, hogy mozdulhasson. A kocsi egyre csak közeledett, a vezetője továbbra sem figyelt az útra, így minden rajta múlt...
Szinte úgy érezte, sosem ér oda, bárhogy is igyekszik, de végül karja közt érezte a meleg, puha kis testet, és ahelyett, hogy elsodorta volna magával, még időben visszarántotta... Érezte, ahogy teste a földre zuhan, hogy a háta a lendülettől nekiütődik a járdaszegélynek. Felszisszent a fájdalomtól, de nem törődött vele, hisz nagyobb volt a félelem, hogy elveszíti a szeretett gyerekek közül az egyiket. S ez a félelme volt az, ami arra késztette, hogy ha kell, hát kocsi elé ugorjon. Szíve még mindig hevesen kalapált, de ehhez már egy másik is verte a ritmust. Peteré, aki most rajta pihegett, és semmi baja nem esett. Emily, pár mély lélegzet után, biztosan fogva a kisfiút végre feltápászkodott.
Eltartott egy kis ideig, míg teljesen figyelmen kívül tudta hagyni a derekában lüktető fájdalmat és megfordult, hogy a kislány biztonságáról is megbizonyodhasson. Egy pillanatig nem fogta fel, mi történt. Aztán lassan, nagyon lassan rájött, hogy sem a férfi, sem a kislány nincs sehol. Most, mintha felrémlett volna neki, hogy hallotta Lily kiáltását, amikor Peterért indult, de azt hitte, az csak azért volt, mert a lányka is felfogta, mi történik, s aggódott a testvéréért. De nem... Ez a hang így újrajátszva egészen a velejéig hatolt. Egészen beleborzongott, és a fiút is szorosabban ölelte át, hátha a közelsége csillapíthatja a fájdalmát. De már semmi nem használt. Nem volt már többé az az édes, pirospozsgás, élettel teli arcocska, a vidáman csillogó zöld szemek és az állandóan csacsogó kis hang... Csak egy űr maradt. Egy végtelen nagy űr. S benne Ő és Peter. Remegés fogta el újra és a tehetetlenség érzése. Egész testét átjárta a kín, amely megbénította, s csak egy módon tudott kitörni belőle... Sikítania kellett, s ez a sikoly visszhangot vert a környező épületeik falain.
‒ Lily!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó